Az alapítvány magyar intézménytörténetének alakulása 1945-ig

Az alapítvány jelensége Magyarországon szinte az állammal egykorú. Az első alapítványokat I. István létesítette, amikor püspökségeket és monostorokat alapított, és fenntartásukra megfelelő jószágokat adományozott. Az egyházi alapítványokkal szemben a világi alapítványok csak lassan jelentek meg hazánkban, s komolyabb szerepet csak a reformációtól kezdődően játszottak.

[wp_ad_camp_1]

Az egyházi és világi alapítványok letéteményesei évszázadokon keresztül kizárólag a káptalanok voltak, mivel az egyház zavaros időkben is stabil, megbízható szervezet volt – azonban mégsem illtette meg olyan kizárólagosság az alapítványok őrzése körül, mint amilyen nyugat-európai államokban megfigyelhető volt.

A magyar törvények hosszú évszázadokon át nem ismerték az alapítvány (fundatio) kifejezést, de ismerték az intézmény lényegét, így például a katolikus egyház vagyonát eleve úgy tekintették, mint meghatározott célra, örök időre szóló rendeltetéssel az egyháznak adományozott, elidegeníthetetlen javakat. I. István kivette már a magántulajdon alól a püspökséghez tartozó jószágokat; I. László pedig kimondta, hogy ha valaki jószágát odaadta valamely egyháznak, ne merje tőle visszavenni és egy másik egyháznak adni. I. Kálmán az egyházakat és monostorokat a Szent Istvántól kapott birtokokban és erdőikben kifejezetten meg is erősítette.

Werbőczy Hármaskönyve szerint az egyház jószágai és birtokjogai  a javadalmasok vétségei miatt nem veszhetnek el és az egyháztól el nem idegeníthetők – lényegileg ugyanezt mondta ki az 1514. évi XXVII. tc. 4§-a is. A mohácsi csatát követő zavaros időkben gyakori volt, hogy az egyházi birtokok gazdátlanokká váltak. Az 1548. évi 12. tc. úgy rendelte el, hogy az ilyen jószágok papok és iskolák létesítését szolgálják, hogy közben lényegében a király főfelügyeleti jogát is kimondta.