Az alapítványi jog Magyarországon 1945 után

Az alapítványi jog fejlődése a II. világháborút követően megtört, hiszen a mindenről gondoskodó állam illúzióját rombolta volna az alapítványok széleskörű szerepvállalása. Az 1949. évi 2. számú törvényerejű rendelet szólt az alapítványokról, melyet lényegében az államosítás koncepcionált (ezt bizonyítja például az a szabályozási megoldás, hogy előbb foglalkozik a jogszabály a megszüntetéssel, s csak utóbb a létesítéssel).

A megszüntetett alapítvány vagyontárgyait akár egészben, akár megosztva, a célszerűségi szempontoknak megfelelően – tekintet nélkül az alapítónak az alapítvány megszűnésére tett rendelkezéseire – vagy állami tulajdonba kell venni, vagy valamely törvényhatóság vagy község (város) tulajdonába kell adni. Alapítványt létesíteni pedig csak az alapítvány célja szerint érdekelt miniszter jóváhagyásával lehet.

A Ptk. Az alapítvány intézménye helyébe állította a közérdekű célt szolgáló kötelezettségvállalást, sőt azt a közhasznú juttatásoknak kizárólagos formájává avatta, mivel kimondta 597. §-ában, hogy az esetleges jövőbeli alapítványrendeléseket közérdekű célra való kötelezettségvállallásnak kell tekinteni. Csak a Ptk. hatályba lépése előtt létrejött alapítványokra lehetett alkalmazni a régebbi jog szabályait.Közel három évtizeden át élt ez a szabályozás, majd az alapítvány 1987-ben nyerte vissza létjogosultságát a magyar polgári jogban.