Az alapítványok szerepe Magyarországon

Magyarországon az alapítványok szerepe a XVIII. századot követően értékelődött fel, elsősorban vagyonkezelésre, illetve valamilyen nemes célból hozták létre a szervezeteket, amelyek gazdag személyek halála utána kezelték a rendelkezésre bocsátott vagyont. Megkülönböztettek köz-, magán-, és családi alapítványokat, az alapító okirat szándékától függően.

[wp_ad_camp_1]

Az alapítványok jogi személynek minősültek, és bármely világi vagy egyházi célra létesülhettek. A felügyelet foganatosításának módja ugyan nincs írott jogszabályba foglalva, de azt 1867 óta kialakult állandó joggyakorlat már eléggé meghatározta. A Kúria gyakorlata szerint a kormányhatóságot az alapítvány létesülésében semmiféle közreműködés nem illeti meg, és az alapítvány létének vagy nem létének kérdése felett – vita esetén – nem a kormányhatóság, hanem a bíróság dönt.

Az 1900-tól 1928-ig sorozatban készülő magyar magánjogi kódextervezetekben általában szerepelt az alapítvány jogintézményének szabályozása. Ha mégis kimaradt valamelyik szövegezésből, akkor annak oka az olt, hogy azt fontosságánál és „praedomináns” közjogi elemeinél fogva külön alapítványjogi törvényben szándékozták szabályozni. A magyar alapítványi szokásjog eredményeit az 1928. évi magyar magánjogi törvényjavaslat végül többé-kevésbé hűen kodifikálta, melynek egyes jogtechnikai megoldásai még a legújabb szabályozás kialakításánál is hatottak.